Amikor elmentem salsázni, természetesen egy kicsit izgultam. Az eszem folyton azt mondta: "Inkább maradj otthon, majd legközelebb elmész". Ismerős? :)
Azonban a lábam vitt előre. Olyan érzésem volt, mintha azt mondaná: "Nem érdekel, hogy be vagy szarva, elviszlek oda, ahova el akarsz menni".
Ez járt a fejemben odafele és jót nevettem ezen. Kezdtem ráhangolódni a dologra, hogy most "átlépem a korlátaimat". Amikor odaértem, már meglepően nyugodt voltam.
Voltak, akik alig mertek belépni a terembe. Voltak, akiket szó szerint a barátnőjük ráncigált be és olyanok is akadtak, akik be sem mertek jönni. Amikor elkezdődött az óra és sorokba kellett rendeződni, mindenki csak ült, vagy támasztotta a falat. Én voltam az első, aki felállt és elhelyezkedett.
Miután mindenki elfoglalta a helyét körbenéztem. Azt vártam, hogy "megegyenek", hogy kigúnyoljanak, vagy hogy kinevessenek. Meglepő módon senki sem akart megenni, kigúnyolni, vagy éppen kinevetni. Éppen ellenkezőleg. Tiszteletet láttam a szemekben. Valami olyat, hogy: "Ennek a srácnak van önbizalma." És tudjátok mit, jól látták.
Az ilyen emlékekbe kell kapaszkodni akkor, amikor még az elején vagy és nincs sok önbizalmad. Ezek lesznek a mankók, amikre támaszkodhatsz, ezek adnak lendületet, hogy továbbmenj minden "nem" után és ezekre fogsz gondolni először, mikor végre azt hallod: "igen".
Utolsó kommentek